A soha véget nem érő folyó

Kicsit harap, mikor a torkán akad a falat. Mert ő támadva szeret, és eszi az eget. Mert ő megteheti, őt nem látják. Neki mindent lehet. Süss tova te ostoba, pofozd karmold a lehetetlent, sírva öleld a szeretetet, kezelhetetlen. Vagy te is, létezel makacsul. Tested hozzám nőtt, lelked golyóként a hangomba lőtt. Hány év és év kell még, míg felismered a látszatod, hogy a maskarád levetheted, a szereped nem játszhatod. És csodálkozz, mert a közönséged én vagyok, és én vagyok mostan a rendeződ, a direktorod a nappal. Valaki, aki megvéd téged, elmenekül a faggyal. Rajzolj, álmodj megint, mint egy gyerek. Hogy mosolyod legyen megint vidám s kerek. Hogy a levest szürcsölve, nevetve egyed. Tenyeredet a tenyerembe este, ölelve tegyed.

Végletek

Tavasz vég van, a nyárnak dereka. Most csendben ülök az ágyban, elmerülök a vágyban. Emlékek cikáznak a fejemben, minden amit nem töltött be még a huszonnégy óra, minden napsugár, ami nem esett még a fehér hóra. Hogy kivé lettem, míg mellém szegődtek a nyári fecskék, mivé váltam míg mások a lelkemet a lekükbe tették. Mert mivé leszünk míg ostoroz, majd ölel minket az élet, mivé leszünk ha egymást váltja pillanatokban-e két véglet. Mi lesz a tél által, ha a fagy befedi az eget, mi lesz ha ez ellen a nap semmit sem tehet. S mit tesz velünk az évszakok hada, ha elnyom mindent a passzió szava. Ha élsz, hát élj valamiért, ami számít. Valamiért ami felpörget és drogként kábít. Legyen egy lány, egy ecset. Bármit amit a szíved büntetlenül tehet. Mert előbb vagy utóbb be kell adni a dolgozatot, lejár az óra, és tudnod kell milyen betűket akasztasz az utolsó szóra. Mi lesz amire azt mondod, hogy ha menni kell, hát így lépjünk le innen, hogy megmaradjon mögöttem amiben szentül hittem. Hát csukd be a szemed ha az rosszat észlel, és tágra nyitva nézd a csodát, miként szedjük darabokra most az élet ostorát.

Titkos titkok, merészek

Ne hazudj nekem, és én sem teszem. A polcról a szívedet, a zsebembe csúsztatom, magamhoz veszem. A világ pörög és táncol neked, a földgömböt hajtja pörgeti kezed. És a hit nem hit kérdése többé, nem a járat ami visz vagy hoz hozzám, a kiskocsit miben ülsz, húznám, tolnám. Akartál gyengéd lenni és vad, egy katona hadsereg, had. De csak mosoly voltál az oltár két szélén, arctalan domborulat a festő képén. Fény voltál az optikán, cimbalom dallam a pengés zaján, tapéta voltál a roskadozó ház kopott falán. Fal voltál a csúszás talaján, tető az ágyam felett, miközben az ablak betört vagy csak megrepedt. Repedés voltál a sötét falon, egy bús bánat alatt öröm halom. Halmok felett köröző galamb, galambok alatt kongó harang. Harangok közt dél és ebéd, és én nem tudok mást csak szeretni beléd. Ha üvölteni akartál, csak suttogtál csendben, ha bánat volt azt hazudtad minden rendben. Ha ütöttél, simogatás lett a vége, tompa volt a késed éle mit döftél belém. És csak topogtál tipegtél, így kerültél elém. Pattogó vörös labda az ébenfekete alatt, ahogy a hajszíned az idővel úgy a mosolyod is lágyult, ahogy a szíved ki, úgy titkunk zárult...örökre...be...

Különc rímek különcöknek

A valóság persze csak játszik velem, gonosz anyaként fogja majd elengedi a kezem. Bemegy a boltba, mondja várjam meg majd jön, de eltűnik el sem köszön. Egyedül maradsz te is nem hazudik neked a táj, még akkor sincs senki feled mikor igazán fáj. De várj! Az nem minden, hogy a semmi a valami. Mikor megérinti a vállad hátulról egy alak, valaki. Suttog, hódol neked, majd elfut menekül veled. Egy kalitkába zárt két madár vagyunk mi. És mindenki bámul minket, nézők, ti. Színpad vagyunk nekik, zavaró fények, idegenek akik velük kommunikálni képtelen furcsa lények. Különcök vagyunk, vándorok a szabályok háztetején mind, ránk az egyszerű ember varázsport, feledés erejét hint. Nem hisznek nekünk, nevetnek azon amit viccnek sem szánunk, fintorogva nézik, hogy idővel mivé is válunk. Harcolnak ellenünk, karcolnak belénk, ha nem tudnak kitörölni elfordítják a fejüket, nem néznek felénk. Nincs hitelünk, nincsen kardunk nekünk, egyedül vagyunk egymásnak háttal senki sincs velünk. Érthetetlen anomáliak vagyunk a térben, ripacsok a reflektor fényben. Álmodozónak hívnak, ha komolyan vesznek akkor idealistának bennünket végleg, te pedig már bennem sem bízol, hiába kérlek. Élek, létezem még hiszed, de a bizalmad máshová viszed, de nem segít senki te is csak egy folt vagy a nadrágon, kellemetlen járulék a mintán. Egy nevető gyerek aki sír ha nem lökik a hintán. Ugyanaz vagy, ami én vagyok, egy ellentétes dallam a zongorán, egy szakadt húr a gitáron, egy páncél vagy rajtam javítás a hibámon. Különc vagy, lázadó akárcsak én. Gyémántok közt te vagy az egyetlen szén. És mit tehetnél ha nem fogad be a tömeg, ha majd ugyanúgy lázadsz mikor gyenge vagy és öreg? Közénk állhatsz, hogy hasonlók közt legyél, de mit érne, hogy minta közt minta légy és semmit se tegyél? Ezért maradsz különc egyedül és tombolsz a világban, szenvedsz és küszködsz egy maroknyi hiányban, a magányban.

Az utolsó epizód

Hát állok itt az epizód egyik végén. Mely lezárja a történetem, pedig nincs váratlan fordulat a mostban. Nincs titkos titok, senki sem fekszik holtan. Nincs dráma, és nincs nevetés a végén. Lévén csak én értem a történet befejezését. A lezárást, mely mindent elmond és szabadságot is ad nekem, míg a börtönöm rácsa, a lánc itt marad velem. A holnap ugyanolyan pimasz, fájdalmat hozó senki. Olyan makacs öszvér aki imád szemétkedni, undoknak lenni. És a holnap befejezése ugyanaz a hideg szerető marad, akivel a kapcsolatod semerre sem halad. A holnapután pedig ugyanaz a kielégítetlen szerető az ágyad végén, aki sír és zokog háttal neked. Néha nevet, de inkább veszekszik veled. És mégis, egy új történet kezdete lehet a ma este vége. Egy olyan történeté, melynek befejezésénél azt mondhatod megérte. És talán ha szerencsénk lesz a mondanivaló is megmarad, a történet elvarászol és magával ragad. Mert ennek a befejezésnek csak én értem a lényegét, a mondanivalóját mely csak nekem szól, egyedül nekem. Mert az utolsó részre egydül lettem, nem maradt senki sem velem.

Önéletrajz pár sorban

A percre sem emlékezem. A hét, a hónap múló emlék. Talán nem is létezett, talán nem ismertem, elindult de hozzám meg sem érkezett. Talán csak egy olyan állomáson állok, ahová nem érkezik vonat. Ahol nem jár senki, és kihalt a terep, és én sem utas vagyok, ez csak egy felvett szerep. Talán azok az arcok sem léteznek, akiket plakát szerelemnek hívok. Talán azok a mosolyok sem léteznek, akiknek titkon verseket írok. És talán nem is versek ezek, hanem rímek egy bugyuta mondatban, két szótag között, mikor engem egy régi napon az unalom a tollam és a papír közé lökött. Talán csak egy szánalmas bajkeverő vagyok, és szájjal hősködő gyáva senki. Aki nem akar más, csak eposzokból valóságba lépő, néma hős lenni. Talán mégis utas vagyok, utazó egyén, aki nem a valóság talaján jár, hanem az álmodozás egén. Csak egy szám lehetek, egy demográfiai adat, az élet óriási tortájából egy apró falat. Talán nem is létezem, talán ott sem vagyok, és te másnak a sorait olvasod. És talán nem is  én vagyok a gondolatod, a titkos sóhajod.

Papírszerelem II.

Papírfigura vagyok a leveled szélén

Klisé egy filmben a stáblista végén

Lévén csak egy név vagyok a papírvágó kés élén

Egy hűtlen senki, a hűség vaságyán

Vágyán a létnek miközben az álmodozás lángjai a függönyig égnek

Kérlek, a lángokat lásd szépnek

Addig forgok, míg szét nem szakad a színpad a lábam alatt

Addig míg el nem esek és a testem a földön nem ragad

Marad, míg nem harap belém a mostan

Lelkemet a kádban, átlátszóvá mostam

Mert egy origami hattyú vagy a tinta tengerén

Én pedig árvíz az álom tetején

Alattam fulladozik a valóság, kéri a levegőt a talaj, a föld

Kéri, hogy a létedet a pillanatba öld.

Hogy maradj meg plakátnak a félvalóság falán

Talán látnak majd a véletlen hajnalán

Hajdanán még éltem ebben

Azóta csak egy valóságot nem kereső

Álomfejtő lettem

És tettem mindezt a fényképed miatt

Mely matt és fekszik az asztalon

Altatom a napot, de én közben mégsem alhatom

Maradj meg hát poszter vágynak összetekerve

Ágynak támasztva, földön heverve

Nem pedig kitűzve, valósággal keverve

Legyél marketing valóság

A mellkasom médiában

Vagy egy darab emlék a dobozban

Fényképen, szépiában

Egy diafilm legyél a valóság vásznán

Vászon legyél az álmaim palettáján

A művalóság ágyán

Mert én sem vagyok valós

Csak egy papírfigura az ollód élén

Lévén csak egy kartonbábú vagyok

A tenyered, a semmi szélén

Papírszerelem I.

Ő szólított meg véletlen, én csak hallgattam rá csendben, pedig egyszer sem mondta, vagy közölte, hogy minden rendben. Az ég nyílt meg, a láncok a bokámra tekeredtek, a szavak a homlokom mögé, a fények a fejem fölé emelkedtek. A semmivel jött, a hirtelennel szállt messze, ha a pillanat megmerevedik még mindig itt lenne. Én így a plátóit, így a plakátszerelmet éltetem csendben, és ha behunyom a szemem míg felrémlik az arca, az sincsen rendben. A tárgyak iránt rajongunk, és bálványokat emelünk magasba, de ha valaki visszapillant belenézünk a ravaszba. Én egyszerűen imádom azt aki nincs a hírekben, akit csak egyesek ismernek, és nem újságból pillantanak rád, akiknek ismeretlen adomány, titkos álom a szád. Én egy gyenge lelkű ember vagyok, ágy szánalmas vágy a télben, egyszerű ember a mesei létben.

Idegen ismerősök

Ma önt köszöntöm, emlékezem és emlékekkel étkezem. Ma önre írom a sorokat, önre pazarlom a betűket, a mondatot, mely sosem hangzott el, el nem mondatott. Gondolva gondolok önre, ha maga ezt tudná vágyakozva ölne. Ölelne, ölelkezne. Halkan suttogom, szinte meg se lehet hallani, amint a szavaim csendben kúsznak, úsznak, magának vallani. Miközben ábrándozik, és másik álmom mezején csendben éledezik, egy hang itt a fejemben csak önnek létezik. Míg a betűk halmaza a semmiből építkezik, rohamosan növekszik az érzés bennem, merre és hogyan kellene lennem. Mit kellene tennem és nem tennem, miközben a polcról több törött szívet levennem, ragasztanom, és másnapra halasztanom. Miközben csak szónokolok és áradozom, maga máshová lép, másként énekel, tudom hogy te is vétkezel, kopott kép. Tudom, hogy hallod amit mondok, tudom hogy nem olvasod a sorokat, de hallod a hangom a mellkasod mögött, miközben ajkad egy sóhajt nyögött. Tudom, hogy te is keresed a másik párnát, hogy szánakozod a lelked nyomorult vágyát, fejed álmodja mások álmát. Miközben álmossan vánszorogsz egy pohár vízért, szomjazol egy édesebb ízért. Tudom, hogy rajzolsz nekem törött dolgokat, apró darabokat melyben mélyen létezem, és  a papírlapod szélén csendben vérzem, érzem a semmit markoló két kezem. Mert te is írsz nekem, én is írok neked.  Te is látod és én is látom, te is várod én is várom. Csak szánom és bánom. Mert ma köszöntelek téged, és szólítalak pedig régen véged, megszűnt létezni kínzó léted. És hiába írom meg sosem érted már.

Globális morális

Mikor kidőlnek a fák, és égig érnek a gyárkémények. Mikor közelinek tűnik a világvége, lerövidülnek a fényévek. Mikor a levegő inkább szmog, mint éltető elem. Mikor a gyűlölet inkább mint a szerelem. Mikor a hegyek leomlanak, és kiáradnak a tengerek, sikítva menekülnek százával az emberek. Mikor állatok halnak meg naponta, és a kobakjuk felett nincsenek lombok. Mikor csőstül jönnek a háborúk és velük a gondok, egy szimpla tüzet egy vödörrel, a kezemmel oltok. Mikor nem lesz menekvés, nincs mit inni. Mikor már elfogyasztottunk mindent és nem lehet hinni. Mikor nem kék lesz az ég hanem vörös, mikor semmi sem tiszta és minden olyan ködös. Mikor fulladozunk, és nem hallunk madárcsicsergést többé, mert nincs a ház mellett erdő, ez egy pont a mondat végén, nem pedig vessző. Mikor a gyárak az ivóvízbe öntik a mérget, mikor betelepülnek az otthonainkba, a tévénkbe, az jelenti a véget. Mikor a demagógia nem épít, hanem kiírtja az emberi fajt, akkor jövünk rá, hogy mindenkit a nyereség hajt. Mikor nincs szabad tér, mindent elönt a beton és a fém, a vásárlás hiánya nem a legnagyobb rém. Mikor a fogyasztás eléri a limitet, és eltünteti az anyagot a földről, akkor jövünk majd rá, hogy ez nem egy teszt, nem egy próba, hanem a földön ketyegő utolsó óra.